A szlalom bajnokság 4. fordulója új helyszínre vitt minket. Mezőkövesd. Reptér.
A szervező azt hangsúlyozta, hogy 5.5 km hosszú pálya lesz.
Az nagy változás az eddig megszokott pályákhoz képest, mind hosszban, mind pedig az aszfalt, akarom mondani az útfelület minőségében.
Nekem még a motoros karrieremből voltak emlékeim. Akkor a kalocsai reptér betonlapjain és a köztük lévő réseken át zakatolva próbáltam elhinni, hogy van ott tapadás, bátran fordulhatok lapon.
Többektől azt hallottuk, hogy egyszerre lesz ez a pálya gumigyilkos az érdes beton, és csúszós a por és kosz miatt. Plusz ugye rázni is fog a “betonlapok” szintkülönbségei okán. Még az is felmerült, hogy kihagyjuk a helyszínt. Akkor ez lenne a dobós verseny. Kímélnénk az autót és a guminkat sem tennénk tönkre. (év végén a 6 legjobb eredmény számít 7 futamból).
Ezt végül elvetettük, kell a pont! 🙂
Meg az 5.5 km az 5.5 km. A hosszú pálya vonzónak tűnt. Legalább nem villámmenetek lesznek. A pécsi felfutót leszámítva többnyire 70-75 mp-es egy-egy felfutásunk, ami azért elég rapid. Van belőle 3 mért, előtte egy gyakorlás. Egész napra elosztva.
Ott vagy egy napig és szabadedzéssel együtt 5 percet autózol összesen.
Na de itt nem ez lesz! Itt Marathon lesz! 🙂
Na akkor megyünk.
Két nappal a verseny előtt Krisz, a csapattársam, aki a versenyautónk tulaja is, hív hogy tönkrement az önindító. Ez azért megint megakasztott bennünket picit. Munka mellett kellett szereznünk valamit. Végül sikerült az utolsó pillanatban egy olyan darabot, ami cikkszám szerint nem teljesen stimmelt, de Krisz összehasonlította a méreteket (a Zinterneten) és szerinte jónak kellett legyen.
A verseny reggelén tehát szereléssel kezdődött a nap. Nem ment könnyen, de a helyére került az alkatrész.
Indítás!
Semmi. Hogy b**** meg.
De ezt sem adtuk fel. Főleg Krisz és Máté (aki segít nekünk a versenyeken) nem, akik a műtétet csinálták.
Elvileg betolva is indulhattunk volna, de volt a pályán több 180-as visszafordító. Ha ott megáll az autó (az első versenyen többször is bénáztam) nem csak a futam megy el, de mire jön mentés, rengeteg idő elmegy. Szóval kellett az önindító.
Még Vince, a sportbíró, aki a rajthoz tereli a versenyzőket is segített. Innen is köszönet érte!
Végül összeállt a technika, indult az autó.
Na akkor koncentráljunk a futamra.
Az edzésre fent hagytuk a szállításhoz használt legkopottabb gumikat. A terv az volt, hogy a frankó versenygumit, ha nem muszáj fel sem tesszük, hogy ne tegyük tönkre. Az első mért futam után, ha úgy állunk, akkor bevetjük.
A valóság viszont az volt, hogy Krisz első menete után tenyérnyi foltokban kilátszott a szövet az egyik hátsón. Csere. Felkerültek a kevésbé elkopott állapotú Avonok.
Én ezzel futottam egy edzést. Majd az első mértet.
Én indultam most is elsőnek, mert az összesítésben másodiknak álltam. Kettőnk közül a másik pilóta a mezőny közepére kapja a rajtszámát, hogy legyen elég idő a felfutásaink között felkészülni.
Sőt most igazából teljesen elsőnek indultam szlalom bajnoki futamon életemben először. Ez mindig az egyes rajtszám privilégiuma, de az egyes rajtszámot nem osztották ki. (Az első 15 rajtszámot a mindenkori abszolút bajnoki pontállás alapján kapjuk. Én másodikként a 2-est kaptam, annak ellenére, hogy a bajnoki éllovas Gyöpös Levi nem nevezett)
Az edzésen csak tapogatóztam, próbáltam tanulni a pályát. A verseny első futamára próbáltam tempósabban menni, két megforgás lett belőle. Szinte kiszámíthatatlan volt, hogy hol poros vagy kevésbé poros a pálya.
Az elsőnél volt döntési helyzet. Szélesre futottam és megcsíptem a beton között felnőtt füvet. Tudtam, hogy szinte biztos hogy megcsúszok, de ha nem fékezek, nem tudom venni a következő akadályt. Meg is csúsztam, de nem tudtam megfogni. Búgócsigaként perdültem a bójasor közé. Szerencsére nem vittem el egyet sem. Időt így is vesztettem eleget.
A másik egy sima kanyarvételnél, mintha jégre futottam volna. Csak nem láttam a jeget! 🙂
Futam után látszott, hogy a jobb hátsón már csak egy hártya vékony réteg maradt a futófelületből. Nem volt más választás, feltettük a “jó” gumit. Krisz már azzal rajtolt.
Mivel neki is volt egy hibája, az eredményből nem tudtuk, hogy most hogy is állunk. Se egymáshoz, se a többiekhez. De azt azért mondta, hogy sokkal jobb lett a tapadás.
Hát legalább az. 🙂
Az első futam után ő 7. én 8. helyen álltunk. A terv nem ez volt! 🙂
Második felfutás. Nézzük milyen ez a gumi. Tényleg jobb volt, nem akart mindenhol elmenni az autó eleje-hátulja felváltva. De azért a tökéletes tapadás nem ilyen.
Abszolút első időt futottam! Mögöttem a sokszoros bajnok Bognár Martin. Na ez jó!
Aztán Krisz is megfutotta a második etapját és azzal elém került.
Összesítésben még 2. és 3. helyen álltunk az első pörgettyűs felfutásaink miatt.
Jött a harmadik.
A futam előtt néztem az onboardot, elemeztem a telemetriát. Ami sajnos egyértelmű volt, hogy két helyen is bizonytalan voltam, merre is kell helyezkednem a következő akadályhoz.
Meg a vezetés sem volt hibátlan. Több helyen is megcsúsztam, amiatt mert sietni próbáltam.
Próbáltam okosan menni. Sikerült is javítanom több mint egy mp-t! Ez egy tizeddel jobb lett mint Krisz ideje. Martin, a korábbi sokszoros bajnok, 2,5 mp-vel lassabbat futott.
A lányom kérdezte, hogy hogy állok. Mondtam egyelőre jól, csak Kriszen múlik első vagy második a vége. “Akkor drukkoljunk, hogy ne legyen gyorsabb.”
Na ez ám a tudathasadásos állapot!
Azt válaszoltam, hogy drukkoljunk neki, hogy menjen jót, ha sikerül neki, akkor megérdemli, hogy nyerjen.
Nem drukkolunk a másik ellen! Régen, amikor még motoroztam, akkor sokszor az volt bennem, csak a másik ne menjen gyorsabbat. Ahelyett, hogy azon dolgoztam volna, hogy én hogy lehetek méggyorsabb. Hát így fejlődik az ember. 🙂
Ötven éves fejjel megtanulok veszíteni.
Valójában már a 23-as szezonban, amikor PF4-ben épp csak lemaradtam a bajnoki címről, átéltem azt, hogy tudtam értékelni a kiélezett küzdelmet és abban is látni a sikert, hogy tudtam javulni. Vagy hogy egyáltalán leküzdve az év eleji ponthátrányt, kiélezetté tudtam tenni a bajnokságot. Az ellenfelemhez képest jóval kevésbé kihegyezett autóval. (Az első verseny időpontját áttették 3 héttel a futam előtt és el se tudtam menni. Rendezvényünk volt Kakucson. Innen kellett visszahozni a szezont.)
Na a lényeg, mielőtt elkalandozom. Krisz is javított, nem is keveset. 1,5 mp-t. Ezzel ő nyerte a versenyt. Én mögötte lettem az második, Martin pedig a harmadik.
Annyi tartozik még ide a történeti hűség kedvéért, hogy az utolsó futam közben leesett az eső. Krisz úgy indult, hogy már csöpögött. Szerintem plusz motiváció lehetett neki, hogy azelőtt befusson mielőtt csúszni kezd a pálya! Pécsen rossz tapasztalata volt a sok esővel, menekült a helyzet elől! :))
Gratulálok, szép volt!
Ahhoz képest, ami a fejünkben volt a verseny előtt a pályával kapcsolatban, egész más volt a tapasztalat. Igaz a beton és a tapadás nem volt fincsi, de a tempós hosszú nyomvonal az nagyon bejött. Igazán élvezetes volt a rázkódás ellenére is.
Azért még keresünk pár csavart, ami kirázódott, de szerencsére nem kritikus helyekről. 🙂
Most is köszönet mindenkinek, aki segített. Niki, Máté és most Vince a sportbíró is!
Számomra a tanulság, hogy jobban kell fejben készülnöm, a versenyen jobban összpontosítani, gyorsabban összerakni fejben a pályát (eddig azt hittem ez az egyik erősségem, de Krisz szerintem új mércét mutatott). Tavaly nem versenyeztem és úgy látszik elszoktam tőle.
Lehet nekem is kéne simeznem és versenyeken indulni, hogy gyorsabban visszajöjjön ez a rutin?
Muszáj lesz valahogy erősítenem, annak ellenére, (hogy ha jól számolom) ezzel az eredménnyel vezetem az abszolút pontállást.
Ilyen sem volt még soha! 🙂
De most a nagy feladat, a pozíció megtartása. Nagyon gyorsak az ellenfelek, nincs lacafaca, bele kell adni mindent az utolsó 3 futamra.