Tegnap két ritka jó élmény is ért, mindkettő Kakucson. És így belegondolva, nem tudom eldönteni, hogy melyik volt a jobb. De talán nem is kell…
Kakucsra mentünk egy visszajáró kedves klienssel, akivel még tavaly kezdtük a közös munkát. Volt csoportos workshop, utána pedig több egyéni tréning Kakucson és a Hungaroringen is. Hívjuk most Lacinak.
Ő tavaly még a Drivingcampen egy kollégámmal kezdte az összeszokást, az akkor még új Mustángjával, amit még ősszel upgradelt egy GT500 Shelby-re. Azóta voltunk együtt túrázni, ott már voltak benyomások, hogy mennyire brutálisan erős az autó és milyen iszonyat jó hangja is van. Na tegnap már ezzel a Mustanggal volt tervben a gyakorlás! 🙂
A kérés az volt, hogy a haladó workshopot egyéni tréningként csináljuk meg. Így azzal kezdtünk, hogy átbeszéltük mit is fogunk csinálni, mi lesz a cél és hogyan tervezünk oda elérni.
Röviden, ténylegesen a csúszáshatáron történő autózás volt a cél, egy kis trailbraking technikával megspékelve két kanyar bemenetnél.
Az első bemelegítő körök alatt eszembe jutott Laci technikája, amikor tavaly mellette ülve először láttam vezetni. Jó érzés fogott el, hogy mennyit finomodtak a mozdulatai. Szépen terelgette az autót élveztük a hangot és a tolást.
Ebben benne volt már az is, hogy egy héttel korábban, az elméleti videótól inspirálva, lejött Kakucsra gyakorolni, még a közös időpont előtt. A tréning után derült ki, hogy olyan eredményesnek érezte már az önálló gyakorlást is, hogy azt gondolta, közösen már nem fogunk tudni sokat hozzátenni. 😯
Volt pár megcsúszás, amit biztos kézzel, nagyon gyorsan kezelt. Ez alapján fel is vettünk egy újabb célt a listára, hogy azokat a pici megcsúszásokat, próbálja meg kihasználni, ahol lehet és nem mindegyiket csírájában elfojtani.
Jobb egyből kicsit óvatosnak tűnt a gázkezelés, de hát az autó csak közel 800 LE és a nyomaték is 850 Nm. Meg a hátsó Michelinek is egyik utolsó útjukon voltak.
Minden etap után megálltunk és a kis Racebox telemetria adatait is használva átbeszéltük mit, hol és miért változtatunk. Amit megbeszéltünk, Laci csinálta is példásan. Faragtunk is a köridőből, két felmenés alatt, több mint másfél másodpercet. Ilyen kis pályán az nem kevés.
Aztán ebédidő után én következtem, hogy megnézzük, meg lehet-e csinálni mindent, amit én még kértem és legyen egy kézzelfogható reális cél, telemetria adattal együtt. Itt ugye nem az abszolút maximumot futja az ember az ügyfél autójával, hanem egy közepesen biztonságos, nem túl távoli célt érdemes kitűzni. Ez volt a terv.
Utána jött a realitás. Az első bevezető kör végén az első jobbosban (CW irányon mentünk), máris volt egy megcsúszásom. Próbáltam még óvatosabb lenni, pedig eleve nagy alázattal indultam a feladatnak.
Na hát ezzel az óvatossággal és egy megcsúszással a zsebemben sikerült két kanyarral később a hátsó egyenesre ráfordulva a kigyorsításon megcsípni a fehér aszfalt szélét. Szerintem nem volt 30%-nál nagyobb gázállás, csak picit gyorsabban mozdult a lábam, mint előtte. No problem. Instant 270 fokos spin, gumifüstfelhő. Köszi.
Röhögtünk. De az én agyamon egy pillanatra átfutott, hogy mindjárt vehetek hátralévőéletemösszeshónapjáratörlesztővel egy törött Shelby-t.
Vezettem már erős autókat, de ennyire a semmiből még nem viccelt meg egyik sem, mint ahogy a kobra mart belém egy szemvillanás alatt. 😯 (A logo eredetéről egyébként én másik sztorit olvastam, de megállná a helyét!)
Így már más színben láttam Laci eleinte tapasztalt óvatosságát is. Kiderült, ott a pályán egyik gyorsításunk sem teligázon volt előtte. Hiába éreztem a nagy hátba rúgásokat.
Aztán kicsit kisimultak a dolgok, kezdtem kitapasztalni, de nyilván ultra óvatosan, mit enged. Nem fogok autótesztet írni, pláne nem 20 kör után, meg mert nem az a kenyerem, de ez valami ultrabrutáljókocsi!
A pályaautós kis csoportba a barátaimnak ezeket írtam még az élmény hatása alatt: “Eszméletlen a kocsi. Ilyet még nem éltem. Nem viccelek. Nincs az a nullától eltérő kormányszög, ami mellett teligázt, sőt akár csak ¾ gázt lehet nyomni, anélkül hogy megfoghatatlanul ki ne törne a hátulja. Eszméletlenelku*túl erős.
Amúgy oda lehet tenni, ahova akarod, g***re pontos, feszes, patent minden. Csak a gázpedállal kell okosan bánni. Szerintem jobb köridőt lehetett volna menni Kakucson, ha 40% lenne a power. Meg 50% a súly! 🙂 “
Amúgy nem megszokhatatlan, de tényleg nagyon kell figyelni a jobb lábadra.
Aztán újra visszakerült a fókusz Lacira és nyomtuk tovább az új elemek begyakorlását. A célra vezető sikán előtti dupla jobbosban saját intuiciótól vezérelve szépen kanyar közben gázzal kezdte tovább rotálni az autót. Mikor négyből három körben sikerült, kezdett is gyanús lenni, ez nem is véletlen! 🙂
És emellett szépen nőtt ott is a kanyartempó, ahol a Raceboxos sebesség vagy G erős görbéink nem fedték egymást előtte. Olyan szép lágy sodródások maradtak a finoman befejezett féktávok végére, hogy csak dícsérni tudtam. Az utolsó menetben a cél végi féktáv is beérett, ott azért sokszor túltúrta az orrát az autó.
Aztán jött a flow, mert szerintem az utolsó 22 kört, igen 22 kört egyben, úgy nyomta le, hogy nem is akartam sehol szólni semmit, csak élveztem az autózást. Egyrészt nem volt mit mondani, másrészt meg éreztem, hogy elkapta a ritmust és körről körre szép folyamatosan gyorsultunk. A legjobb körök stabilizálódtak, szépen pontosan, de már lágyan csúsztatva az autót. Ahol pedig jobban megindult, hidegvérrel ügyesen korrigált úgy, hogy minimális lendületvesztéssel fűzhesse a következő ívet is. Egy igazi élményautózás volt mindkettőnknek!
Nem vagyok egy szentimentális srác, de már ott azt éreztem, hogy ez egy különleges felmenés volt. Jó érzés fogott el. Jó érzés látni, hogy valaki csillogó szemekkel, kezeli úgy az autóját, amit lehet eleinte még célnak sem mert kitűzni. A velünk együtt két tonna közeli tömegű autót magabiztosan mégis lágyan és könnyedén fűzte kanyarról kanyarra. Büszkén mondhatom a négy óra alatt sikerült megint szintet lépni az autókezelésben.
Gratulálok Laci, köszönöm az élményt! Nem, nem csak azt, amikor én vezettem, hanem amit melletted ülve éltem meg, szuper voltál!
